Amikor megenyhül a tél

Fandom: Yuuri!!! on Ice
Páros: Seung-gilxPhichit
Figyelmeztetés: nincs
Korhatár: nincs
Szavak száma: 1464
Mit is mondhatnék...? Ők a kis "sose találkoztak még, de simán el tudok köztük képzelni valamit" OTP-im~ Ez a kis szösz pedig azt mutatná be, hogyan melegednek is össze a kis drágák. x3
Katie-nek ezer puszi az előolvasásért, lektorálásért, támogatásért, Ichinek meg üzenem, hogy KEZDJE EL ŐKET SHIPPELNI! De semmi erőszak~ (azért neki is pussz a "írd máá meg"-ekért)

Jó olvasást~

Este tizenegy óra.

PhichitChu: szia! most értem haza! ^^

Seunggil: Merre voltál?

PhichitChu: a barátaim elhívtak iszogatni

Seunggil: Nem is mondtad.

PhichitChu: nem gondoltam, hogy érdekelne :c

Seunggil: Mindegy.

PhichitChu: valami baj van? ><

Seunggil: Miért lenne?

PhichitChu: úgy érzem…:c

Seunggil: Pedig nincs.

PhichitChu: biztos? ><

Seunggil: Biztos.

PhichitChu: akkor felhívhatlak???

Seunggil: Most ne.

PhichitChu: akkor tényleg baj van! >< :ccc

Seunggil: Nincs, csak most nincs hozzá kedvem.

PhichitChu: megbántottalak valamivel?

Seunggil: Nem…

PhichitChu: máskor szólok, ha elmegyek estére! ><

Seunggil: Nem érdekel, mikor mit csinálsz.

PhichitChu: ne haragudj rám! T_T

Seunggil: Nem haragszom, mondom.

PhichitChu: ha nem haragudnál, beszélnél velem!

Seunggil: Beszélek veled.

PhichitChu: de telefonon!

Seunggil: Telefonon beszélek veled.

PhichitChu: SZÓBAN

Seunggil: Az, hogy most nincs kedvem nem jelenti azt, hogy haragudnék bármiért is.

PhichitChu: remélem! T_T amúgy elég uncsi volt a buli... veled jobb lett volna

Seunggil: Miért?

PhichitChu: csak úgy…

Seunggil: Nem mintha elmentem volna.

PhichitChu: miért nem??

Seunggil: Mert nem szeretem az ilyeneket.

PhichitChu: pedig jó lett volna!!!

Seunggil: Miből gondolod?

PhichitChu: mert ott lettem volna ÉN!

Seunggil: Ch, hülye.

PhichitChu: na!

Seunggil: Na.

PhichitChu: egyszer úgyis elviszlek, és jól fogod érezni magad! ^^

Seunggil: Kétlem.

PhichitChu: fogadjunk? cc:

Seunggil: Hülyeségeken nem fogadok.

PhichitChu: félsz, hogy veszítesz!

Seunggil: Se. Inkább fogd be.

PhichitChu: írásban nem tudsz elhallgattatni! D:

Seunggil: Szóban se.

PhichitChu: most arra célzol, hogy sokat dumálok??

Seunggil: Mert nem?

PhichitChu: és zavar? T_T

Seunggil: Nem mondtam.

PhichitChu: akkor jó! <3

Seunggil: Idióta vagy.

PhichitChu: tudom! <3

Hajnali egy óra.

PhichitChu: amúgy akartam írni neked a partiból, csak lemerült a mobilom…

Seunggil: Mert végig selfie-ztél.

PhichitChu: igen…

Seunggil: Béna.

PhichitChu: megmutassam a képeket? ^^

Seunggil: Úgyis átküldöd, bármit mondok.

PhichitChu: igaz~

4 kép Elküldve.

Seunggil: Ezek végre hűen tükröznek.

PhichitChu: naa! csak szórakoztam! >< ez már normálisabb.

1 kép Elküldve.

Seung-gil: Ez Photoshop.

PhichitChu: nem ps, ÉN VAGYOK!!! ismerd el, hogy szép vagyok!!!

Seung-gil: Bocs, meg kell etetnem Jangmee-t.

PhichitChu: KAMU VAGY!!!

Nyilvánvalóan szép volt. Nyilvánvalóan mindenki a világon piszok helyesnek találta a thai korcsolyázót. És ez többek között rendkívül idegesítette Seung-gilt. Ez a helyes és népszerű srác miért chatel vele hónapok óta? Miért ír olyanokat neki, hogy „veled jobb lett volna”? Baromi dühítő. Egy ilyen fiú szerezzen végre egy barátnőt, és foglalkozzon vele. Kizárt, hogy nagyon keresgélnie kéne.
Émelyítően ismerősek voltak pillanatnyi érzései, átélte már ezt, pont ugyanezt. A keserűség és a fájdalom pedig ott lüktetett még mélyen benne, alig gyógyulva az időtől. Eldöntötte, hogy kétszer már elég volt, nem fogja újra eltáncolni ezeket a lépéseket, amik eleinte könnyedek és örömtelik voltak, aztán valami egészen mások. Ő a műkorcsolyázáshoz akart erős lenni, nem ehhez. Könnyebb út volt így, hogy elzárta magát mindenkitől, valamiért mégis visszanyúlt a mobiljáért, mikor az megrezzent. Hiába úszott teljes erejéből a part felé, Phichit csak egy újabb hörcsögös képet küldött, (töménytelen smiley-val), és az örvény szép lassan utolérte őt. Minél erősebben próbált kiúszni belőle, az annál mélyebbre húzta le.

Körülbelül egy éve beszélgettek így, Kakaotalkon keresztül. A Grand Prix döntőjén figyelt fel jobban a thai fiúra, és nem tudta volna megmondani miért, mégis érdekelte. Vonzó volt a mozgása, a tánca, egész kisugárzása, az ember örömmel nézte őt, mindig mosolygott.
Egy kósza pillanatában Seung-gil végigböngészte az Instagrammját, a kutyája játékosan meglökte a kezét, és már repült is egy szívecske egyik bangkoki edzős képe alá. Seung-gil volt lassú, vagy Phichit villámgyors, de ő másodpercekre rá már be is követte a kutyás képekkel teli koreai adatlapját. Seung-gil valamiért borzasztóan megijedt, és kivette a kóbor szívet, mire hozzávágódott egy méltatlankodó üzenet.

PhichitChu: szia! ^^  láttam, hogy like-oltál! miért vetted ki?? D: nem ér!

Seunggil: Csak véletlen volt.

PhichitChu: ne hazudj! ><

Seunggil: Nem hazudok.

PhichitChu: tedd vissza!

Seunggil: Minek?

PhichitChu: csak! D:

Seunggil: Van elég.

PhichitChu: nem baj! a tiéd is kell!!!

Seung-gil már tökélyre fejlesztette azon technikáját, amivel bármilyen beszélgetést meg tudott ölni, Phichit a hirtelen témaváltásaival mégis kemény ellenfélnek bizonyult.

PhichitChu: amúgy tetszett a free programod~

Tőrdöfés egyenesen a mellkasba, Seung-gil nyelt egyet. Phichit második képessége: oda, ahol a legérzékenyebb, vakon, csont nélkül. Csakhogy ezen képességét csakis csupa kedvességgel és bájjal alkalmazta, nyoma sem volt rossz szándéknak.

Seunggil: Nekem nem.

PhichitChu: nem szeretted?

Seunggil: Láttad, hányszor estem.

PhichitChu: attól még a koreográfia nagyon szép volt!

Seunggil: Ott rontottam, ahol csak lehetett.

PhichitChu: nekem jobban tetszett, mint a másik…

Seunggil: Miért? Az sokkal jobb lett.

PhichitChu: nehéz megmagyarázni… a free valahogy jobban illett hozzád, jobban a tiéd volt

Nem volt nehéz megmagyarázni. A Pavane tele volt emlékekkel, szomorúsággal, érintésekkel, és ígéretekkel. Túl sok érzelem kavargott benne, hogy elő tudja adni hibátlanul. Képtelen volt józan ésszel gondolkodni közben, hiszen hamarabb is kezdte el gyakorolni, mint a short programját, egy fájdalmasabb időszakban, mikor más emberek álltak mellette. A Pavane legyőzte őt.

Seunggil: Mostmár mindegy.

PhichitChu: egyszer megnézném élőben is!

Seunggil: Miért?

PhichitChu: csak szívesen látnám. ígérd meg! ><

Seunggil: Majd egyszer.

Könnyű, tét nélküli ígéret, nem is gondolta igazán komolyan, csak válaszolt, hogy Phichit nyugton hagyja, hisz holnapra úgyis elfelejti.
Nem felejtette. Helyette megkérdezte, hol szokott chatelni, aztán letöltötte a Kakaotalkot, és felvette Seung-gilt. Nem tudta, hogy alakult ki ez az egész, de azon kapta magát, hogy Phichit elmeséli a napjait neki, kérdezgetett róla, és vicces képeket küldözgetett neki innen-onnan. Idáig azt hitte, a hasonló emberek irritálják őt, akik ennyit fecsegnek magukról, viszont Phichit ezt is máshogy művelte.
Kisregényt mesélt a hörcsögeiről, küldött róluk képeket, aztán megkérdezte Seung-gil kutyájának a nevét meg a fajtáját (Jangmee és nem husky, hanem koreai jindo), aztán addig kérlelte, amíg ő is küldött róla képet, nem mintha Instagrammon nem lett volna elég. (De Phichitnek akkor és ott kellett róla kép.) Majd husky-s és jindo-s pólókat mutogatott, később costume korcsolyákat, versenyeket, ugrásokat, megint hörcsögöket.
Seung-gil nem teljesen értette; nincsenek más barátai (tudta, hogy vannak), akikkel ezekről beszélne? Phichit maga volt a social media, ő meg mondjuk egy depressziós idézet Tumblr-ön, amit senki se oszt meg, csak like-ol. Sok volt az ellentmondás, de a thai mit sem törődött velük.

Pedig mindent megtett, hogy Phichit ne akarjon vele szívesen beszélni: a legkisebb lelkesedést is nélkülözve válaszolgatott (de azért válaszolt), mindig kicsit késve, mintha sose lenne ott folyamatosan. Nem használt smiley-kat, nem használt matricákat, hideg és komor öregember érzését keltette. Úgy hitte, ez majd segít ebben a helyzetben is, és ahogy mások, Phichit is bele fog unni. Ismerte már ezt a folyamatot, hisz egyes emberek egója nem bírta az ő nyílt érdektelenségét, és egyenesen ezzel vívta ki mások figyelmét. Nem egyszer azért kezdeményeztek nála, hogy ők lehessenek azok, akik megtörik a jeget, a falakat, a választott magányt. Ha csak egy hétköznapi ember lett volna, talán nem foglalkoznak sokat vele, csakhogy tehetségesen korcsolyázott, és kicsit helyesebb arca volt az átlagnál. Ez volt az átok, amiért nem lehetett egyedül.

Noha Phichit olykor kicsalt belőle tartalomdúsabb válaszokat is, nem ezek voltak többségben. Az üzenetei gúnytól és szarkazmustól csöpögtek, Phichit pedig pofátlan vidámsággal és humorral söpörte el mind. Seung-gil értetlenül, és legyőzötten ült ilyenkor a telefonja fölött. Rég találkozott ilyen erős napsugárral, amit egyszerűen képtelen volt eltakarni, mert hajthatatlanul átsütött az ujjai közt, elvakította, melengette őt.

A Négy Kontinens versenye után (ahol először találkoztak élőben, és Phichit Seung-gilnél lakott) a thai kitalálta, hogy neki fárasztó telefonon vagy laptopon pötyögnie, beszéljenek rendesen. Seung-gil tiltakozott.
„Mit csinálsz? Semmit? Ráérsz akkor, nem? Azt később is meg tudod csinálni! De ezt most kell elmondanom!”
Phichit felhívta, ő pedig várt egy kicsit, majd elhúzta jobbra a zöld telefon ikont.

- Na mi olyan fontos?

És a fiú mesélt neki az új short programjáról, amit elkezdett tanulni, egy srácról, aki majdnem fellökte a jégpályán, a szép napsütésről, hogy Ciao-ciao többször megdicsérte, hogy éppen mit csinálnak most a hörcsögei, hogy éhes, mert nincs otthon normális kaja. Közben visszakérdezgetett, hogy Seung-gil hogy áll a programjával, nála milyen az idő, mit csinál Jangmee, és ő mit evett aznap.
Phichit szeretett beszélni, jobban, mint írni, dőltek belőle a szavak, gyakran nevetett, boldogan és kellemesen, a hangja pedig örömöt és energiát sugárzott. Seung-gil nem szeretett telefonon beszélni, eleinte feszengett, sokáig hallgatott, kényelmetlen volt. Mégis, mikor végül letették arra gondolt, hogy még sose beszélt ilyen hosszan mobilon senkivel. Csak… nem, még velük se. Furcsa volt. Furcsa volt Phichit, furcsa volt ő is. Valahogy kezdett hozzászokni ehhez a furcsasághoz.

Egyszer meglátott a neten egy korcsolyázós hörcsögös rajzot. Elküldte Phichitnek. Máskor meglátott egy hörcsögjelmezben korcsolyázó kisgyereket. „Te vagy.” Elküldte. Felvette, miközben Jangmee felbukik valami játékban. „Béna, mint te.” Elküldte. Közeledett az ősz, elmesélte, milyen ugrásokat gyakorolt aznap. Phichit selfie-t küldött a pályáról, Seung-gil élete első selfie-jét küldte otthonról. Phichit leszólta, hogy nem mosolyog, ő küldött egy mosolygós smiley-t. Megegyeztek, hogy tőle marha félelmetes, és Phichit kérte, hogy soha többet ne küldje, Seung-gil azóta minden nap küldött. (Már reggel is.)
Seung-gil tudtán kívül gyakran elmosolyodott az üzenetváltásaik közben, ilyenkor ha Jangmee a közelben volt elkezdte csóválni a farkát, azt hitte, neki szól a mosoly.
Az a tél mintha nem lett volna annyira hideg, mint a többi.