Páros: MiyukixFuruya
Korhatár: 14
Figyelmeztetés: spoiler
Szavak száma: 353
Többször megpróbáltam "összejövős" ficet írni, de velük nagyon nehéz. Szóval maradok a "messziről csodálom" típusúaknál. TT
Ahogy a harmadévesek elmentek magukkal vitték Furuya biztonságérzetét is. Nehéz volt megszoknia. Egy fogóra jutott a három dobó, akikkel intenzíven foglalkoznia kellett. Miyuki figyelme drasztikusan csökkent vele kapcsolatban, és többet figyelt a másik kettőre. Roppant nyomasztó és kellemetlen érzés volt, ami nem hagyta nyugton a fiút. Mégha nem is akart erre gondolni, fájdalmasan szúrt a mellkasa, mikor Miyuki más labdáját kapta el, és más kapta meg ritkaságnak számító dicséreteit. Főleg ha Sawamura volt a soros. Nem lehetne azt mondani, hogy utálta volna ezért, csak irigyelte mindenért, ami belőle hiányzott, és az energikus, életvidám fiúban benne volt. Hiába volt a hátán az a büszkeséget sugárzó 1-es számjegy, Furuya nem érezte biztonságban magát, Sawamura állandóan a sarkában loholt azzal fenyegetve, hogy egyszer megfosztja mindentől, amit a Seido-tól kapott az eddigi rövid idő alatt.
- Mi az? – Miyuki morcosan nyitott ajtót a kopogásra.
- Gyakorolnál velem egy kicsit?
- He? Tudod mennyi idő van? Mindjárt éjfél! – Furuya lesütötte világosszürke szemeit, mint aki tisztában van azzal, hogy milyen önző dolgot kér, azonban szemöldökét elszántan ráncolta össze. – Csak nem aggódsz valamiért? – kérdezte a fogó pár perc után immáron gúnyos vidámsággal.
- Nem igazán.
- Pedig úgy tűnik. Tán félted a kis számodat a hátadon? – nevetett fel.
- Dobhatok neked? – Furuya inkább figyelmen kívül hagyta a szokásos gúnyolódást, és visszaterelte a lényegre a beszélgetést.
Miyuki kieresztett magából egy „ne hidd, hogy sok kedvem van ehhez” sóhajt.
- Ti dobók vagytok a legrosszabbak a világon…
- Gyakorolnál velem egy kicsit?
- He? Tudod mennyi idő van? Mindjárt éjfél! – Furuya lesütötte világosszürke szemeit, mint aki tisztában van azzal, hogy milyen önző dolgot kér, azonban szemöldökét elszántan ráncolta össze. – Csak nem aggódsz valamiért? – kérdezte a fogó pár perc után immáron gúnyos vidámsággal.
- Nem igazán.
- Pedig úgy tűnik. Tán félted a kis számodat a hátadon? – nevetett fel.
- Dobhatok neked? – Furuya inkább figyelmen kívül hagyta a szokásos gúnyolódást, és visszaterelte a lényegre a beszélgetést.
Miyuki kieresztett magából egy „ne hidd, hogy sok kedvem van ehhez” sóhajt.
- Ti dobók vagytok a legrosszabbak a világon…
Furuya számára ez ismét egy eddig idegen, új érzés volt.
Mióta Tokióba jött sorra élte át ezeket az ismeretlen élményeket.
A pálya, ahol csak ők ketten voltak, a hűvös levegő, amit csak ők ketten szívtak magukba, a csillagok, amik csak kettőjükre világítottak aznap este. A kesztyű, ami csak az ő dobásait kapta el, a szavak, amikről csak ők ketten tudtak, és a pillanat, amelyet csak ők ketten osztottak meg egymással. Egy nagyon rövid, de annál drágább pillanat, ami az összes közül a leghamarabb ért véget.
- Ez az utolsó!
- Még egy kicsit…
- Te nem szoktál aludni?
- Még nem fáradtam el.
- Még öt…
És Furuya végül hét dobás után nem könyörgött többért.
A pálya, ahol csak ők ketten voltak, a hűvös levegő, amit csak ők ketten szívtak magukba, a csillagok, amik csak kettőjükre világítottak aznap este. A kesztyű, ami csak az ő dobásait kapta el, a szavak, amikről csak ők ketten tudtak, és a pillanat, amelyet csak ők ketten osztottak meg egymással. Egy nagyon rövid, de annál drágább pillanat, ami az összes közül a leghamarabb ért véget.
- Ez az utolsó!
- Még egy kicsit…
- Te nem szoktál aludni?
- Még nem fáradtam el.
- Még öt…
És Furuya végül hét dobás után nem könyörgött többért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése